Monty Roberts -a suttogó-
Egy ember, aki beszéli a lovak nyelvét...

Monty Roberts 1935. május 14.-én született egy Kaliforniai kisvárosban Salinasban, a rodeó hazájában. Szülei lovakkal, lovasoktatással foglalkoztak. A fiatal Monty alig volt egyéves, amikor édesanyja lovaglása közben már mindenhová magával vitte. Két évesen pedig, már napja nagyobbik részét saját lova hátán töltötte. Egy 17 éves westernló volt a kis Monty babysitter-e.
Monty édesapja hamar felfedezte fia lovas tehetségét és kamatoztatta is azt. Fiát sorra nevezte be a western  derült fény. Édesapja ekkor érezte először úgy, hogy fiát be kell avatnia a ?lóbetörés? mesterségébe.
Monty apja a szokásos módon, erőszakkal törte be a lovakat. Az első négy napban egyenként kikötötte őket egy erős oszlophoz és végig verte egy kötélre erősített zsákkal vagy ponyvával, hogy az akaraterejüket megtörje és minden nemű ellenállásukat csírájában elfojtsa. A következő napokban mindez tovább folytatódott, csak megkötözött lábakkal. Végül, ha a megfélemlített ló megtört, egyik hátsó lábát felkötötték és felnyergelték és így ültek rá először.
Montyra negatív hatással volt ez a fajta módszer. Elutasította az erőszakot, a ló megfélemlítését. Ő épp ellenkezőleg, egy ló nyereg alá tanítását a ló bizalmának és együttműködni akarásának megnyerésével képzelte. Szerinte az a ló nyújt nagyobb teljesítményt, amelyik szívesen és magától működik együtt az emberrel.
Kezdeti ösztönös próbálkozásait egyes hasonló gondolkodású trénerek módszerei, majd saját megfigyelései tovább csiszolták.

Nagy hatással volt rá az egyik legeredményesebb amerikai galopptréner, Farrell Jones tréningmódszere.

Farell Jones versenylovakat, quarter horse-okat edzett oly módon, hogy szintén nem alkalmazott erőszakot, pálcát. Elmélete szerint nem a felpiszkált, ideges lovak startolnak elsőnek és futnak jobban, hanem azok, amelyek elengedettek, nyugodtak, ugyanis ezek nem fecsérlik el feleslegesen az energiájukat például a startboxban idegesen izegve-mozogva. Szerinte a lovat azért megfélemlíteni, hogy félelemből fusson, nemcsak szükségtelen, hanem haszontalan is. A lóra nem szabad rákényszeríteni az akaratunkat, a kell, vagy a muszáj helyett a szeretném, hogy megtedd a helyes hozzáállás, illetve, hogy elérjük azt, hogy a ló magától is meg akarja tenni azt, amit tőle kérünk. A lovak maguktól is akarnak versenyezni, ez velük született tulajdonság. A tréning célja az, hogy ezt kihozzuk belőlük ahelyett, hogy erre erőszakkal (pálcával) kényszerítenénk őket.

Monty kilenc éves volt, mikor nagybátyja elmesélte neki, hogy hogyan fogták be a Cherokee indiánok a vadlovakat: Az indiánok pár napig egyszerűen csak nyugodtan követték a ménest, majd egyszer csak visszafordultak az ellentétes irányba. A lovak szintén ezt tették, követték az indiánokat, akik egy pár holdas karámba vezették őket.
Ezt a viselkedési módot nevezte Monty jo-jo-effektusnak. Ez az előrenyomulás-visszavonulás elmélet képezte később az alapját technikájának a lovakkal való foglalkozás terén.
A salinasi rodeón minden évben megrendezték az úgynevezett, vadló (galopp)versenyt. Ehhez évente több mint száz musztángra volt szükség. Monty először 12 évesen vállalta el, hogy megszervezi az állatok befogását.
Miközben társaival éveken keresztül fogta be a vadlovakat a verseny számára, Monty mind jobban és jobban megismerte és megértette a vadlovak viselkedésmódját.
Megfigyelte, hogy a vezérkanca (a ménest, a hiedelemmel ellentétben nem a vezérmén, hanem általában a vezérkanca irányítja) úgy tartatja be a ménesbeli rendet a még rakoncátlan csikókkal, hogy miután rátámad a bajkeverőre, kizavarja és távol tartja azt a ménestől. A vezérkancától, már amúgy is megrettent állaton még jobban eluralkodik a félelem, mert az egyedüllét a halálát jelentheti. Megpróbál visszatérni a többiek közé, de a vezérkanca -aki állandóan rajta tartja a szemét- újra és újra megakadályozza ebben. A bajkeverő száműzetésében egy idő után érdekes mozdulatsorba kezd: először kitágult orrlyukakkal le-fel futkos, miközben csavargatja a fejét, majd a megbánás jeleként, rágó és nyaló mozdulatokat tesz és közben lassan a földig hajtja a fejét. A vezérkanca, ha úgy ítéli meg, hogy eljött az idő a megbocsátásra, elfordítja tekintetét a száműzöttről és elfordul tőle.
Ez a néma testbeszéd a lovak nyelve, amit Monty a következő képen fordított le magának:
Ha egy ló bizalmát és együttműködni akarását szeretnénk elnyerni, először meg kell kérnünk, hogy távolodjon el tőlünk azért, hogy majd később megkérhessük, hogy térjen vissza hozzánk.

A join-up módszer lényege egy, a ló és lovas közötti bizalmon alapuló kapcsolat kiépítése. Ez egy olyan kapcsolatot jelent, melyben idővel a ló az emberrel közös csapatba szeretne tartozni, és a join-up-ba közreműködni. Úgy gondolom, hogy általában a legtöbb hagyományos módon belovagolt ló viszonya az emberhez, akinek dolgozik, ellenséges. Ha el is éri a ló a megkövetelt teljesítmény szintet, azt kelletlenül teszi.
A csikó belovaglására vonatkozó első tanács: FÁJDALOM NÉLKÜL!
Az emberhez szoktatás során a lovat nem szabad megütni, rugdosni, rángatni, húzni, megkötözni, zablát a szájába tenni. Ha a fegyelmezés nem kerülhető el, akkor is csak finoman tegyük. Inkább biztatásra, mint követelésre épüljön. Abban a kapcsolatban, amit a lóval ki szeretnénk alakítani, nincs keresnivalója a kell fogalmának. Jelezzük a lónak, hogy szeretnénk, ha valamit megtenne nekünk, de ne úgy, hogy azt a bizonyos dolgot meg kell tennie.

(C) Gyűjtötte: Szandi